A különálló nemzetekből álló Európa egyesítésére már a modern nemzetállamok megszületése előtt történtek kísérletek, és időről időre újra fölmerültek a Római Birodalom utáni kontinentális Európa történetében. A soknyelvű és kulturálisan is sokszínű Európa egyesítését egyesek a kisebb, gyenge nemzetek meghódításával, mások pedig dinasztikus kapcsolatok révén próbálták megvalósítani. A frankok és a rómaiak birodalma egyaránt nagy területeket egyesített a kiterjedt államapparátus révén. Amint az arabok meghódították a kereszténység ősi központját, Szíriát, és a 8. században elfolgalták Egyiptomot, fölmerült a kontinens vallás révén történő egyesítésének gondolata, ami azonban inkább vágyálom, semmint reális lehetőség maradt. A nagy egyházszakadás (skizma), a nyugati és keleti kereszténység kettáválása után lekerült a napirendről a vallási egység gondolata. Konstantinápoly 1453-as eleste után megjelent az első komolyabb elképzelés Európa egyesítéséről: 1464-ben Podjebrád György, Csehország huszita királya javasolta a keresztény országok szövetségét a török ellen. 1569-ben az addigi Lengyel-Litván Perszonálunióból létrejött a Lublini unió, a Két nemzet köztársasága, amely egy többnemzetiségű föderáció volt. A királyt a Wola melletti mezőn egybegyűlt nemesek választották meg. A rendszer Lengyelország felosztásáig állt fönn. 1728-ban Charles de Saint-Pierre apát 18 szuverén államból álló, határok nélküli unió létrehozását kezdeményezte, közös kincstárral, egységes gazdasággal. Az 1776-os amerikai függetlenségi háború szellemisége életre hívta az Európai Egyesült Államok gondolatát. Az elképzelést La Fayette márki és Tadeusz Kościuszko is támogatta. Az európai országok uniójának létrehozására Immanuel Kant is tett néhány javaslatot az 1795-ben megjelent, "örökkévaló békekongresszust" vizionáló kezdeményezésében. A 19. század elején Napóleon vámuniója a kontinentális zárlat keretén belül a britek elleni embargó bevezetésével (1806) kelt életre. A rendszer demonstrálta egy Európa-méretű gazdasági rendszer működőképességét. A francia Saint-Simon és Augustin Thierry 1814-es, De la réorganisation de la société européenne c. esszéje egy parlamentáris alapon működő európai föderáció lehetőségét vázolja föl. A Napóleon 1815-ös végső vereségét követő konzervatív restauráció (bécsi kongresszus) idején jött létre a Német Szövetség (Deutscher Bund), a 38 német állam laza konföderációja. Napóleon korábban megszüntette a Német-Római Császárságot, és egyszerűbbé tette Németország térképét. A Szövetség független és egyenlő, szuverén államokból állt. 1834-ben jött létre a Zollverein (vámunió) a konföderációra lépett országok között, hogy csökkentsék a belső versenyt és egyszerűbbé tegyék a kereskedelmet. Az olasz író és politikus Giuseppe Mazzini hívott föl az európai országok föderációjának megalakítására, 1843-ban. Föltehetően ő készítette elő a terepet a pacifista Victor Hugoszámára, aki 1847-ben javasolta a nemzetek békés egyesítését az együttműködés és egyenrangúság elve alapján. Nézeteit egy Mazzini által szervezett békekonferencián vázolta föl, de a hallgatóság kinevette. Ennek ellenére 1851-ben újból előrukkolt elképzelésével. Az első világháborút követően néhány gondolkodó újra eljátszott a politikailag egységes Európa gondolatával. 1923-ban egy osztrák gróf, Richard Coudenhove-Kalergi megalapított a Páneurópai Mozgalmat, és 1926-ban, Bécsben megtartották a szervezet első kongresszusát (Első Páneurópai Kongresszus). 1929-ben Aristide Briand, Franciaországminiszterelnöke beszédet tartott a Népszövetség gyűlésén, és javasolta az európai nemzetek föderációjának megalakítását a szolidaritás, a gazdasági fejlődés, valamint a politikai és a társadalmi együttműködés jegyében. Néhány kimagasló közgazdász, köztük John Maynard Keynes, támogatta az elképzelést. A Népszövetség kérelmére Briand 1930-ban előterjesztette az „Európai Föderális Unió rendszeréről szóló följegyzéseit”. 1931-ben megjelent Edouard Herriot francia politikus „Az Európai Egyesült Államok” c. könyve. A Nagy Gazdasági Válság, a nácizmus térhódítása, majd a második világháború megakadályozta az európai országok közeledésére tett kísérletek kibontakozását. 1940-ben, miután a Német Birodalom katonai sikereket ért el a világháborúban, és már javában tervezték az ezer évig fönnálló birodalmat, német közgazdászok és nagyiparosok javaslatot tettek az Európai Konföderáció létrehozására. Egy "európai gazdasági közösség" mellett érveltek, vámunióval és rögzített belső árfolyamokkal. 1943-ban Joachim von Ribbentrop és Cecil von Renthe-Fink birodalmi miniszterek végül is javaslatot tettek a konföderáció létrehozására, berlini központi bankkal, regionális szabályrendszerekkel, munkaügyi politikával, valamint gazdasági és kereskedelmi egyezményekkel. A tagországok Németország, Franciaország, Olaszország, Dánia, Norvégia, Finnország, Szlovákia,  Magyarország, Bulgária, Románia, Horvátország, Szerbia, Görögország és Spanyolország lettek volna. Egy erős, németek vezette Európa, reményeik szerint, egyensúlyként szolgált volna a kommunista Szovjetunióval, valamint a világkereskedelmet uraló Nagy-Britanniával szemben. Arthur Seyß-Inquart, Ausztria majd Hollandia német birodalmi biztosa azt mondta: „Az új Európában, mely a népei közti szolidaritás és együttműködés alapján fog állni, a határok megszűntével beköszönt a bőség kora”. A Vichy-i központú, nácikollaboráns Pétain-féle Franciaország minisztere, Jacques Benoist-Mechin véleménye azt volt, hogy „a franciáknak föl kell hagyniuk a nacionalizmussal, és becsülettel el kell foglalniuk helyüket az európai közösségben”. A korai ’40-es évek ezen pán-európai képzelgései sosem váltak valóra, mivel a németek elvesztették a háborút. Sem Hitlernek, sem olyan vezető politikusainak, mint Goebbelsnek nem voltak olyan tervei, hogy a németek egy európai konföderáció révén gyakoroljanak abszolút hatalmat a kontinensen. Noha az elképzelés sokak vádjai szerint a nácizmus árnyékát veti az egyesült európai gondolatra, maga a koncepció már jóval a nácik hatalomra kerülése előtt fölmerült, és olyan elmék, mint Keynes, majd Winston Churchill, vagy egyes náciellenes mozgalmak is előre vetítették. Nagy-Britanniában a Federal Union néven ismertté vált csoport 1938 novemberében alakult meg, és hangot adtak azon elképzelésüknek, hogy a háború után jöjjön létre az európai föderáció. 1943-ban Jean Monnet, az algíri székhelyű szabad Franciaország kormánya Nemzeti Felszabadítási Bizottságának tagja kijelentette: „Európában nem lesz béke, ha az államokat a nemzeti szuverenitás alapján alkotják újra… Európa országai túl kicsik ahhoz, hogy garantálják népeiknek a szükséges mértékű gyarapodást és társadalmi fejlődést. Az európai államoknak egy föderációban kell egyesülnie.” Monnet-et ma az európai egység egyik atyjának tekintik.